Ki vagyok én?

Már mosolygunk. Néha, megfeledkezve magamról, megfogom a kezét. Ő nem közelít, rám bízza, mit engedek meg neki. Lenyugodtak a frontok, és már hétvégi tervek is születtek. A vihar után az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Pesszimista felem azonnal fel is dobja a kérdést: de meddig? Optimista felem viszont azt mondja, a viharból lehet a legtöbbet tanulni, és ha ezt a tudást képesek leszünk kamatoztatni, akkor az a kapcsolat javára fog válni. Most minden képlékeny, a dolgok változhatnak jó és rossz irányba is, mindez csak rajtunk múlik.

Cserebogi hozzáállása nagyon meglepett. Mikor hazajött a nyaralásból, nem érzékelte a jeges hangulatot (bár felé igyekeztük titkolni, amennyire lehetett), sőt, másnaptól olyan dolgokat megengedett LG-nek, amiket korábban nem, pl. az ölébe feküdt, és közölte vele, hogy "simogathatod a hátamat, ha akarod". Egyenrangú félként kezeli LG-t két napja, olyan érzés, mintha a táborból hazaérkezett volna a gyerkőc a szüleihez. Más körülmények között ennek nagyon örülnék, így viszont van némi rossz szájíz mindehhez.

S hogy hogyan tovább ezek után? Nos, a folyó nem torpan meg azon gondolkodni, hogy folyjon-e tovább. Néha felbőszül és megárad, amikor már túl sok víz folyt bele, de aztán lecsillapodik és visszatér a régi medrébe, esetleg újat váj magának. De mindenképpen folyik tovább.

Ezt választom.

Nem is választhatnék mást.

Tegnap nagyon összevesztünk. Mint mindig, most is egyszerű félreértésből indult az egész, de mivel mindkettőnkben volt pár hetes elnyomott érzés és kérdés, megragadtuk a kínálkozó alkalmat, hogy robbanjon. Volt minden, talán már több is, mint ami egy klasszikus adok-kapok veszekedésbe belefér, annak minden lelki és testi megnyilvánulásával. A szomszédok ilyenkor még a falhoz sem kell, hogy tapadjanak, hallhatnak minden trágár szót tisztán és érthetően.

Van egy nagy különbség a korábbi hasonló veszekedésektől. Már nem félek. Nem félek tőle, és ő ettől még agresszívebb. De már nem tud ezzel hatni rám. Erős vagyok, és ezt már ő is tudja, tegnap, mikor lefogott, úgy löktem el magamtól, hogy megzúzódott az egyik bordája. Este alig tudott aludni. Én meg utáltam, szerettem és sajnáltam egyszerre.

Kettős érzések dúlnak bennem. Tegnap nagyon határozottan kijelentettem, hogy vége. Nem akarom. Költözzön el, elintézek neki mindent, az egyeztetést az albérlőjével, a szüleinek magyarázkodást, a szállítás leszervezését. Ő persze az arcomba vágta, hogy nem megy el.

Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Valamiért minden veszekedésünk ide lyukad ki. Nem tudom, hányszor van még értelme végigcsinálni újra és újra, kicsit új köntösben, de mindig ugyanazzal a konklúzióval: ez nem megy nekünk.

Benne ugyanúgy kettős érzések vannak: menne tőlem, vissza a zajos, pörgős életébe, ugyanakkor mégis 10 körömmel ragaszkodik hozzám. Most maradni akar, de vajon meddig? És meddig bírom elviselni mindezt én?

Minden alkalommal csökken a bizalom, és egyre kevesebb esélyt látok a normális jövőre... Így sincs igazán jövőképem, hát még pár ilyen remek veszekedés után...

Szerencsére volt benne annyi tartás, hogy mikor Cserebogit hazahozta az apja, befejezte a vitát. Onnantól nem is szóltunk egymáshoz, csak mikor hajnalban nem bírta tovább, és szólt, hogy fáj a mellkasa. Most úgy érzi, megérdemli ezt a "büntetést". Én sajnálom nagyon, mert sosem tudnám bántani, önvédelem volt az egész.

Van nekünk még egyáltalán bármi közünk egymáshoz? Van bennünk még elegendő hit, kitartás és szeretet?

Tényleg nem tudom. Egyszerűen tanácstalan vagyok.

Az ölemben volt. Egyek voltunk akkor mi ketten. Pár pillanat alatt ezer gondolat futott végig rajtam: a túlcsorduló szeretet, az elfogadás, a bocsánatkérés és a megbocsájtás, mindez belesűrítve pár másodpercnyi egybefonódó tekintetbe.

A baba abbahagyja a sírást és érzem, hogy végre sikerült feloldoznom magam... Általa, aki nem az enyém, de mégis megtestesíti azt, akit eldobtam magamtól. Felszabadított a több, mint egy éve rámnehezedő teher alól ez az aprócska ember...

Nagyon szükségem volt már rá...

Szombaton megvolt a ballagás, és aznap megszületett az unokatesóm kisfia is. Tegnap bementünk hozzá megkukkantani az új jövevényt a kórházban. Mindig furcsa érzés visszamenni oda, ahol Cserebogi is született, és ahol Bubukának nem adtam meg az esélyt. Máshogy néztem rá erre a babára, mint korábban... A lelkiismeretfurdalás örök...

Mire este hazaértünk, már nagyon magam alatt voltam. Bogi nagyon kedves volt, észrevette, és simogatta a kezem, sőt magától mondta, hogy most LG mondjon neki mesét, hogy anya pihenhessen.

Rájöttem, hogy elveszítettem valamit... egy olyan tulajdonságom, amit nagyon szerettem magamban: hogy úgy tudtam örülni bármilyen kis apróságnak, mint egy gyerek. Önfeledten, szívből jövően, néha még ugrálva is. Talán túlságosan komolyan veszem az életet mostanában, vagy túlságosan belesüllyedtem az anyaszerepbe, és nem tudom "kívülállóként", szabadabban szemlélni a saját helyzetemet. Vajon mint annyi minden más, ez is tanulható?

Rámférne egy kis lazaság, könnyedség, hogy ne aggodalmaskodjak annyit, hogy merjek bizakodó és nyitott lenni, hogy újra örülni tudjak, és ne legyek annyira fásult.

Mindenem megvan, lakás, társ, gyerek, munkahely, barátok, család... Miért érzem mégis úgy, hogy valami nincs meg bennem? Egy kis szikra, ami mindezt az anyagi valóságot élővé tenné?

Talán, mivel elégedetlen vagyok önmagammal, úgy gondolom, hogy mások is elégedetlenek velem. Mivel nincs ellentétes visszacsatolás, így ez egy önmagát negatív irányba fejlesztő folyamattá fajul... Logikus, hogy ha az első lépcsőn sikerülne megállni, nem folytatódhatna a negatív ciklus. A nagy kérdés tehát: hogyan lehet egy ember elégedett, hogyan tudja 100%-ban elfogadi saját magát? Bármilyen ötletet szívesen fogadok :-)

Az unokatesóm babát vár, hamarosan szül, és hétfőn államvizsgázott.

A másik unokatesóm befejezi az általános sulit, hétvégén ballag.

A keresztfiam kiment dolgozni Németországba egy hajóra.

Az exférj ágyat vesz és csinosítgatja a lakását.

A munkatársam a jövő héten elmegy, kapott egy kedvezőbb állásajánlatot.

Az élet pezseg és zajlik körülöttem, a nap süt, kellemes az idő. Ideje lenne nekem is élvezni mindezt, kimenni a zöldbe, mosolyogni, élvezni ami nekem jutott.

Mégis... Miért érzi magát az ember néha még ahhoz is fáradtnak, hogy önmagának örömöt okozva ÉLJEN? Tegnap délután olyan fáradt voltam, hogy el is aludtam pár órácskára. Pedig még úton hazafelé azon morfondíroztam, hogy sétálhatnánk egyet, vagy taijizhatnánk egyet LG-vel. A séta meg is volt, de hazafelé már csak vonszoltam magam, aztán alvás... Arra ébredtem fel, hogy az ex hazahozza Cserebogit és elköszön.

Hogyan tudnék jobban megnyílni és befogadni a Valóságot? Vajon meg lehet tanulni örülni és boldognak lenni? Vagy ez egy olyan állapot, mint a szerelem: amíg meg nem tapasztaljuk, képtelenek vagyunk felfogni, milyen is valójában? Bár Müller Péter szerint a szerelem is csak egy döntés... Vajon eldönthetem-e, hogy márpedig én ma jól fogom érezni magam és boldog leszek?

Nagy kuszaság van a fejemben, talán az időjárás teszi, de összevissza kavarognak bennem a gondolatok. Hogyan lehetne kicsit kikapcsolni, és azt mondani az elmének, hogy most pihenjen ő is egy kicsit, és én addig majd csak gyönyörködöm abban, ami VAN?

Vasárnapra kaptam meg az autót. Nagyon izgultam. Nem is értem miért vagyok ennyire parás, de mivel az autó nem az enyém, én valahogy máshogy ülök bele, mint a sajátba, és sokkal jobban vigyázok rá... Miután átpakoltuk a taijis cuccot, elindultunk Miskolcra. Minden okés volt, egy lámpás kereszteződésnél fulladt csak le az autó, de rögtön korrigáltam.

A taiji viszont rémes volt. Valószínűleg csak bemagyarázom magamnak, de úgy éreztem, hogy irányomba nagyon jeges a hangulat, senki sem szólt hozzám, bár tény, hogy én sem kerestem a társaságukat. Végig feszült voltam egyrészt a hangulat miatt (amit biztosan csak én éreztem puskaporosnak), másrészt mert LG nem jött edzésre (előző este bulizott), és folyton az ajtót néztem, mikor érkezik. Volt pár olyan momentum az edzésen, ami engem, a félelmemet igazolta, pl. nyújtásnál, bár nem volt párom, Padaván nem jött oda, hogy akkor ő lesz a párom, ahogy azt korábban mindig tette. Mikor pedig elköszöntem a többiektől, kétszer is, hátha csak halk voltam, és nem hallották, senki sem köszönt vissza. Úgy mentem ki az öltözőbe, hogy remegtem, mint a kocsonya, és nagyon a sírás környékén álltam. Basszus, ki vagyok közösítve... ilyen se volt még...

Aztán megtörtént a "csoda": pont az nyugtatott meg, amitől előző este óta paráztam, a vezetés. Bizonyára azért, mert annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem volt időm a taijis mizériára gondolni. A városban felvettük T.-t, majd irány Debrecen. Én vezettem végig az autópályán, aztán be egészen a Nagytemplomig. Épp pulykafesztivál volt, sok ember, foglalt parkolók... De ami a legjobb, eszembe se jutott pánikolni, hanem csináltam, amit kellett. Találtunk parkolót, aztán elsétáltunk a Belga sörözőbe ebédelni, utána meg forrócsokizni. Mindkettő isteni volt! Ilyen adag forró csokit még sehol sem kaptam! Kár, hogy nem fotóztam le, látványnak is ínycsiklandozó volt. Hazafelé T. kezdte a vezetést, hogy ő is kipróbálja az autót, ha már van :-) Az első pihenőnél az autópályán B. is ment vele pár kört a parkolóban, aztán megint én ültem a volánhoz és elindultunk haza. Közben LG is megérkezett a városba, úgyhogy vele is gurultunk pár kört a két szomszédos faluban, majd visszavittem az autót aludni a cég épülete elé.

Bár a váltója még nagyon kemény, és igazából egy 2-3 személyes autó (ha pl. nyaralni indul vele az ember), én bizony elfogadnám :-) 140-nél is kényelmesen, kiabálás nélkül beszélgethet az ember a hátul ülővel, és ez a változat, amit kaptunk, elég extrás volt ahhoz, hogy beleszeressek :-) Imádtam a kék betéteket, az egész autó nagyon nőies.

És még pár fotó, kifejezetten Andere M.-nak :-)

A főnököm elintézte, hogy a cégnek 1 hónapra kiadott új Suzuki Splash-t megkapjam egy napra a hétvégén. Egyik felem örül, a másik meg parázik... A válás óta egyszer ültem sofőrként autóban: 1 évvel ezelőtt egy SX4 tesztvezetésen. Most olyan lehetek, mint egy friss jogsis, sőt talán még rosszabb, mert a KRESZ sincs annyira a fejemben, mint akkor.

Remélem hamar belejövök, és nem lesz semmi gond. Tegnap már vezettem egy kört a városban, és meg is állapítottam, milyen kis béna vagyok (pl. biztonsági övet elfelejtettem bekötni, úgyhogy pittyegett az autó, aztán meg mikor megálltunk, nem kapcsoltam le a lámpát). A barátaim szerint 10 perc alatt belejövök majd, hát úgy legyen :-)

Délben kiderül, melyik napra kapom meg :-)

Tegnap újra taliztunk a csajokkal. Egyetemi barátság, imádom őket! Érdekes módon nemhogy eltávolodtunk volna egymástól, hanem egyre szorosabb a kötelék közöttünk. Most volt az első alkalom, hogy nem én voltam a fő téma. Bár aznap ért egy "kis" kellemetlenség taijin, de azt az egóm majdcsak feldolgozza valahogy... Most a többiek, főleg Andere M. volt a téma. Osztottuk az észt szokás szerint... Ki szolídabban, ki egyenesen a durr bele a közepébe stílusban (ez vagyok én). Szegény M... Elég nehéz helyzetben van, ugyanazokon az akadályokon kell átküzdenie magát, mint anno nekem... Nagyon bízom benne, hogy az ő élete, házassága nem olyan véget ér majd, mint az enyém. Muszáj megtennünk dolgokat, még ha iszonyat nehezünkre is esik, ha azt szeretnénk, hogy a hátralévő éveink ne az utálkozás és a másik kerülése jegyében teljenek el. A család nem csak úgy magától működik, nagyon sok energiát kell belefektetni, hogy olyan érzelmi szinten funkcionáljon, ami a beletartozók elégedettségét kiváltja... Ezen a téren még nekem is van tennivalóm bőven!

Ami a taijit illeti... Másfél évig nem jártunk, és most visszatértünk a "csoporthoz". G. most táborban volt, így igazából csak közös gyakorlás volt a vasárnapi edzés. Csináltunk csinges formát, amit a felénél feladtam, egyrészt, mert nem tudtam követni, másrészt mert olyan szinten esett szét a csoport (vagyis mindenki a saját tempójában, egyénként csinálta), hogy csak egy nagy kusza energiakatyvaszt lehetett érezni. Mikor ez szóbakerült, én megemlítettem, hogy nekem hiányzott az együtt, egyszerre mozgás, mint ahogy azt Laci táborában a dobos gyakorlaton csináltuk. Ott velünk mozgott a levegő, lökött magával az energia, és az ember tényleg megérezte, miről is szól a csing...

Hú, amit ezután kaptam... Hogy  a taiji egy szintjén már az egyéni gyakorlás és fejlődés a lényeg, és hogy ők nem is tudnak odafigyelni a másikra, mert annyi minden dologra kell figyelni a forma közben, és mi különben is annyira le vagyunk maradva, hogy biztosan ezért igénylem az együtt mozgást...

Miután ennyi "csodás" egóval találtam magam hirtelen szembe, inkább hallgattam, és felvettem az "értem én a lebaszást" figurát. Pedig lett volna mit válaszolnom a kedves "megvilágosodott", "haladó" csapattársaknak, de inkább nem tettem. Sajnos túl lelkis vagyok, így még most, egy nappal később sem tudtam letenni ezt az egészet. De én legalább nem állítom azt, hogy rendelkezem a csing képességével, mint ők... Kár, hogy hazudnak maguknak, és képesség helyett csak egy nagy adag egót sikerült felszedniük. Nem világosítom fel őket, az édes rózsaszín hazugságfelhő olyan meleg és kellemes tud lenni... Nos, ha egyéni gyakorlás és fejlődés, hát legyen az. Ebben az állítólagos "csapatban" fejlődjünk akkor egyénileg. Részemről azért tovább nyírbálom a saját egómat (rám is rámfér bőven), és igyekszem majd nem elhinni azt, ami nincs is.