Szombaton megvolt a ballagás, és aznap megszületett az unokatesóm kisfia is. Tegnap bementünk hozzá megkukkantani az új jövevényt a kórházban. Mindig furcsa érzés visszamenni oda, ahol Cserebogi is született, és ahol Bubukának nem adtam meg az esélyt. Máshogy néztem rá erre a babára, mint korábban... A lelkiismeretfurdalás örök...

Mire este hazaértünk, már nagyon magam alatt voltam. Bogi nagyon kedves volt, észrevette, és simogatta a kezem, sőt magától mondta, hogy most LG mondjon neki mesét, hogy anya pihenhessen.

Rájöttem, hogy elveszítettem valamit... egy olyan tulajdonságom, amit nagyon szerettem magamban: hogy úgy tudtam örülni bármilyen kis apróságnak, mint egy gyerek. Önfeledten, szívből jövően, néha még ugrálva is. Talán túlságosan komolyan veszem az életet mostanában, vagy túlságosan belesüllyedtem az anyaszerepbe, és nem tudom "kívülállóként", szabadabban szemlélni a saját helyzetemet. Vajon mint annyi minden más, ez is tanulható?

Rámférne egy kis lazaság, könnyedség, hogy ne aggodalmaskodjak annyit, hogy merjek bizakodó és nyitott lenni, hogy újra örülni tudjak, és ne legyek annyira fásult.

Mindenem megvan, lakás, társ, gyerek, munkahely, barátok, család... Miért érzem mégis úgy, hogy valami nincs meg bennem? Egy kis szikra, ami mindezt az anyagi valóságot élővé tenné?

Talán, mivel elégedetlen vagyok önmagammal, úgy gondolom, hogy mások is elégedetlenek velem. Mivel nincs ellentétes visszacsatolás, így ez egy önmagát negatív irányba fejlesztő folyamattá fajul... Logikus, hogy ha az első lépcsőn sikerülne megállni, nem folytatódhatna a negatív ciklus. A nagy kérdés tehát: hogyan lehet egy ember elégedett, hogyan tudja 100%-ban elfogadi saját magát? Bármilyen ötletet szívesen fogadok :-)