19-én meghalt a nagyapám. Ma eltemettük. Nem ért igazán váratlanul, hiszen már hosszú ideje szinte rendszeresen történt vele valami, amiből aki nem hazudik magának, sejthette, hogy közel az idő. Most itt ülök, kicsit magamba roskadva, arra gondolva, hogy papó egyik napról a másikra nincs többé. És hogy milyen élete volt. Hogy vajon büszke-e erre az életre odafentről. S ha most nekem kellett volna elmennem, én büszke lennék-e a magaméra... Érezném-e azt, hogy teljes volt az életem, hogy beletettem mindent, amit lehetett...

Sajnos nem.

Ha az átlagéletkort nézem, túlvagyok az életem felén, és nem érzem azt, hogy ÉLTEM volna. Csak úgy vagyok bele a világba, folyton arra várva, hogy na, kezdődjön már el végre, mondhassam már végre azt, hogy igen, én x ideje nagyon boldogan élek, megvan mindenem, fejlődöm testileg, lelkileg, szellemileg... Igazi családot szeretnék végre, utazásokat, közös bohóckodásokat, tengerben szeretkezést, közös TV-nézést, ágyban reggelizést, vidám mosolyt magam mellett a reggeli ébredés után...

S ha ez mind meglenne, akkor azt mondhatom majd, hogy minden benne volt? Hogy megvalósítottam mindent, ami bennem szunnyadt? És ha elmegyek büszke leszek arra, aki itt, ebben a testben voltam?