Vacakul érzem magam. Ülök itt az önmagam teremtette magányban, és azon elmélkedem, miért csinálom éppen így. Miért üldöztem el mindenkit magam mellől, miért zárok le mindent még azelőtt, hogy bármi is történhetne... Miért félek annyira elfogadni azt, hogy igenis értékes vagyok?!
Nem tart még túl régóta ez az egyedüllét, és igyekszem megfigyelni magam, hogyan is reagálok erre az új dologra. Őszintén szólva, eddig nincs igazán változás. Nincs több jó pillanat, de nincs kevesebb sem. Aranyhaj azt mondta, ezen azért érdemes elgondolkodni, mert ha nem érzek változást, akkor az "egyedüllét" már akkor is megvolt, amikor fizikailag még párban voltam... Nem tudom, talán igaza van. Talán már sokkal régebben visszahúzódtam a csigaházamba, talán már régóta érzem úgy, hogy bántva és kihasználva vagyok... Vagy ha a másik oldalról nézem, akkor már sokkal régebben kezdődött önzéseim és közönyösségem korszaka.
Igyekszem megfejteni, mi is az igazság. Nem küszködöm túlzottan, hagyom, menjen minden a maga medrében, és derüljön minden ki majd a maga idejében. Sodródom, és nem kalimpálok többé árral szemben.
A gödör alján csücsülök, és bociszemekkel pislogok kifelé. Sokan szeretnének kihúzni, de mindenkit visszautasítok, mert egyedül akarok kimászni belőle. Azt akarom, hogy értékes legyen a küzdelem, és azt akarom, hogy utána tiszta tekintettel nézhessek a többiek szemébe: teljes, egész emberként.
Nem leszek többé félember, aki a társa nélkül semmit sem ér. Boldog, elégedett nőként akarok többé válni egy boldog, elégedett férfival.
S hogyan érzem most magam? Nos, így:
Így vélekedtek Ti...