Keresem magam... Folyton úgy érzem, még nem az vagyok, aki szeretnék lenni, és nem ismerem azt a folyamatosan változó lényt, aki a tükörből néz rám vissza. Néha úgy érzem, soha véget nem érő kutatás és útkeresés az élet, ebben a megközelítésben viszont elég értelmetlennek tűnik...
Tegnap kaptam egy e-mailt az egyik legjobb barátnőmtől, és nagyon elgondolkodtatott. Végigrágta magát a blogomon, és az alapján írta meg a véleményét. Minden elismerésem érte, hogy átküzdötte magát a sok önsajnálatos, nyavajgó bejegyzésen... Bemásolom amit írt, sokszor el fogom olvasni...
.
.
.
Véleményem szerint Te nem magadat keresed. Már azt megtaláltad.
(Most függetlenül Cserebogártól, LG-től, exférjtől, a taiji-tól, mindentől és mindenkitől.)
Azzal van inkább a gond, hogy elfogadd magadat olyannak, amilyen vagy, lettél, amivé fejlődtél.
Nem mered "bevállalni", hogy ez Te vagy, ilyen lettél, ez vagy.
Tudod és érzed, hogy milyen vagy és akarsz is olyan lenni. Mert akkor jól érzed magad a bőrödben, pozitív energiákkal vagy feltöltődve, boldog vagy.
De a megfelelési kényszer vissza-visszahúz. Mert boginak jó anyja akarsz lenni, LG-nek jó szeretője, társa, támasza. Ezen kívül biztos a jó kolléga, munkatárs, beosztott, szomszéd, volt feleség, barát, csapattárs stb. címeket is magadénak szeretnéd tudni. De valami belül egy idő után föllázad.
"Ez nem én vagyok, ne erőszakold rám az akaratodat! " felkiáltással.
Igen, és az az út, hogy magadat elfogadd olyannak, amilyen vagy. Merjél olyannak lenni!
Mert az nehéz. Sok a visszarángató erő, a visszahúzó kéz. A sárból nem lehet egy nagy lépéssel kiveckeregni, ahová évekig, évtizedekig tornászta be saját magát az ember. Onnan harcok árán, keményen elhatározva lehet csak kijutni.
Könnyebb benne maradni. Kisebb-nagyobb csatákat vívni magaddal, a körülötted lévőkkel. De benne maradni.
De akkor a kisördög folyton ott motoszkál benned. Nem érzed magad felhőtlenül boldognak, kiegyensúlyozottnak. Valami mintha hiányozna, mintha nem Te lennél.
Remélem, hogy értetted mire akarok rámutatni.
Tudom, a tánácsadás sokkal egyszerűbb, mint az elfogadás.
Sőt, nem is kell elfogadnod, miért is kellene. Ez csak egy vélemény a sok közül.
De már az jó, ha elgondolkodsz rajta.
:-)))))))))))))))))
Drága Andere M.! Elgondolkodtam rajta, nagyon is! És igazad van! Ideje lenne elengednem a rágódást, az önmarcangolást, a félelmeket... Ideje lenne megszeretnem magam, úgy, ahogy vagyok: kis súlyfelesleggel, nyakassággal, nyers őszinteséggel együtt. Mert tényleg ez vagyok én. Ideje végre letennem azokat a kényszereket amiket belém neveltek, vagy amiket magamra szedtem az életem során. Ideje megint úgy mosolyogni, hogy abban semmi erőltetettség ne legyen... Egyszerűen csak azért mosolyogni, mert nekem az jól esik...
Köszönöm!
Így vélekedtek Ti...