Már mosolygunk. Néha, megfeledkezve magamról, megfogom a kezét. Ő nem közelít, rám bízza, mit engedek meg neki. Lenyugodtak a frontok, és már hétvégi tervek is születtek. A vihar után az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Pesszimista felem azonnal fel is dobja a kérdést: de meddig? Optimista felem viszont azt mondja, a viharból lehet a legtöbbet tanulni, és ha ezt a tudást képesek leszünk kamatoztatni, akkor az a kapcsolat javára fog válni. Most minden képlékeny, a dolgok változhatnak jó és rossz irányba is, mindez csak rajtunk múlik.
Cserebogi hozzáállása nagyon meglepett. Mikor hazajött a nyaralásból, nem érzékelte a jeges hangulatot (bár felé igyekeztük titkolni, amennyire lehetett), sőt, másnaptól olyan dolgokat megengedett LG-nek, amiket korábban nem, pl. az ölébe feküdt, és közölte vele, hogy "simogathatod a hátamat, ha akarod". Egyenrangú félként kezeli LG-t két napja, olyan érzés, mintha a táborból hazaérkezett volna a gyerkőc a szüleihez. Más körülmények között ennek nagyon örülnék, így viszont van némi rossz szájíz mindehhez.
S hogy hogyan tovább ezek után? Nos, a folyó nem torpan meg azon gondolkodni, hogy folyjon-e tovább. Néha felbőszül és megárad, amikor már túl sok víz folyt bele, de aztán lecsillapodik és visszatér a régi medrébe, esetleg újat váj magának. De mindenképpen folyik tovább.
Ezt választom.
Nem is választhatnék mást.
Így vélekedtek Ti...