Hu, hol is kezdjem...
A mult hetem remes volt, sokat meloztam, es egyaltalan fel sem fogtam, hogy tenyleg eljuthatok Japanba... Aztan meglett a repulojegy, es szombaton hajnal kettokor irany Budapest. Meg ekkor sem tudatosult igazan, annyira hihetetlen volt... Aztan a gep felszallt Parizs fele, es vegre mindannyian elhittuk... tenyleg megyunk Japanba!
A repulout erdekes volt, nemi paraval, aztan keses, majd megerkezes a parizsi repterre, ami akkora mint a ket pesti haromszorosa... Nagyon szervezettek, mindenkit gyorsan a megfelelo helyre iranyitanak anelkul, hogy segitseget kerne. Aztan 4 ora ucsorges, Duty Free Shop felfedezokorut, ahol megallapitottuk, hogy minden nagyon draga.
Aztan vegre Boeing 777... Csalodas, mert bar monitor minden szeken, de kb. annyi a hely, mint egy tavolsagi buszon... Eloszor elveztuk, aztan untuk...12 ora egyhelyben... Aludni a faradtsag ellenere sem tudtunk, izgultunk, milyen lesz... Es vegre kesessel bar, de Oszaka... 500 ember szallt le a geprol, mi rastartoltunk a WCre, es mire kijottunk, az embereket szepen eliranyitottak, csak mi voltunk a terminalon... Vettek ujjlenyomatot meg iriszmintat rogzitettek, kis cseveges a vamossal, aztan mehettunk is. Tali Hiroval, majd irany a buszmegallo Tokushimara. Nagyon szervezettek, kulon ember osszeirta ki hova akar menni, egy masik bepakolta a csomagokat, es volt jegyellenorzes a sofornel. Bar 2 m-re alltunk a kijelolt helytol, beallitottak minket a sorba... A csomaghoz bileta jar, amit megerkezeskor ellenoriztek, holott mar csak mi voltunk a buszon, es csak a mi csomagjaink voltak a busz gyomraban.
Folytatás itthonról...
A reptérről 2,5 óra volt az út a szigetre, ott bejelentkeztünk a szállodába, majd elmentünk ebédelni egy közeli Plázába. Egy japán levesbárba mentünk be, ahol Hiro megtanította nekünk a helyes pálcikahasználatot, mi meg nagy vigyorok közepette próbáltuk a tanultakat alkalmazni a spagetti hosszúságú, de vastagabb tésztán. Ebéd után zuhi a szállodában, majd sétálni indultunk. Megnéztünk egy shintó templomot, simogattunk kőbocit okosságunk növelésére, és harangrázással, tapssal és meghajlással köszöntünk az Isteneknek. Vacsorázni egy nagyon kellemes hangulatú japán étterembe vitt minket Hiro (hová is vihetett volna máshová? :-)) Hiro választotta az ételeket, minden pici tányérról megkóstolt mindenki mindent, így majdnem végigettük a menüt. Az ételek nagyon finomak voltak, a nyers hal is nagyon jó ízű, sem hal szaga, sem hal íze nincs, a hús omlós, halolajos. Az egyik édesség a helyi specialitásból, édesburgonyából készült.
Este végre aludtunk egy jót, másnap pedig elkezdődött a munka a japán cég telephelyén. Este 8-ig dolgoztunk, utána elvittek minket vacsizni egy (mily meglepő) japán étterembe, ahol már a cipőt is le kellett venni, és illedelmesen orrával a kijárat felé fordítani. Itt újabb japán specialitásokat próbálgattunk, a japán kollégák kíváncsi tekinteteinek kereszttüzében, mivel nagyon érdekelte őket, hogyan reagál a magyar ízlelőbimbó a nyers finomságokra. Miután megnyugtattuk őket, hogy minden nagyon finom, mosolyogtak, és már csak a wasabinál tanulmányoztak minket annyira. Volt szakéivó verseny, amit udvariasságból döntetlennek nyilvánítottunk, aztán séta vissza a szállodába.
Másnap újra meló sok idegeskedéssel, de végül eredménnyel, majd vacsi egy japán gyorsétteremben. Másnap T.-san elvitt minket az Onaruto hídhoz, ahol a japán beltenger találkozik a Csendes óceánnal hatalmas örvényeket kialakítva. Az apály-dagály jelenség miatt hol a tenger ömlik az óceánba, hol az óceán a tengerbe, s mindez nagyon látványos.
Ezután buszoztunk egyet Oszakába, ahol egy városközponti szállodában töltöttünk egy éjszakát. A szállodából esti sétára indultunk, ahol végre megismertük a japán tömeget, zsúfoltságot, neonfényeket. A fiatalok öltözködése nagyon extrém, az aktuális nyári divat a gyapjúbéléses csizma és a kötött sapka volt. A csúcs mégis az a lány(?) volt, aki az ezüst hajpántját a szemébe húzva viselte, és afölött kukucskált ki...
Este olyan helyen vacsiztunk, ahol a félig kész ételeket az asztalunkba beapplikált sütőlapon süthettük magunknak készre. Ettünk oszakai pizzaszerű specialitást, ami európai ízvilágot hozott, ezzel megörvendeztetve nyers halra fogott gyomrunkat.
Másnap reggel nekikezdtünk a shoppingolásnak, elvégre itthon mindenki várt legalább egy kis apróságot. Vettünk hát Hello Kittyt, Maneki Nekot és sok-sok, általunk cukorkásnak titulált zacskót. (Itthon ezekról bebizonyosodott, hogy tényleg cukorkák, és finomak is.)
A szállodából kijelentkezve metróztunk és vonatoztunk Hiro szülőhelyére, Narába, ahová a tradícionális japán építészet bemutatására vitt minket, és nem mellesleg a szülei meghívtak bennünket vacsorára. Nara tényleg gyönyörű, az oszakai zsúfoltsággal ellentétben szellősen épült be házikókkal, és végre sok fával és zöld területtel. Gyorsan megebédeltünk egy még az eddigieknél is japánosabb helyen, ahol azért már volt olyan fogás, ami az asztalon maradt.
Ebéd után elsétáltunk a narai őzikés parkba, ahol a szelíd, bár néha igen szemtelen őzikéket etettük és simogattuk, majd megnéztük a világ második legnagyobb Buddha szobrát.
Sötétedés után visszamentünk Hiro szüleihez, ahol nagyon finom vacsorát kaptunk, és kellemesen elbeszélgettünk a világ dolgairól, a magyarságról, az étkezési szokásokról.
Az éjszakát egy reptérközeli szállodában töltöttük, amit egy szóval tudok jellemezni: rémes... Már tudjuk, miért volt annyira olcsó... Másnap reggel kivittek minket a reptérre, ahol lelkileg felkészülve a hosszú útra felszálltunk a Boeing-re.
A párizsi átszállás óriási csalódás volt, egy olyan terminálról indítják a shengeni zónába igyekvő nem Air France gépet választókat, ahol se WC, se igazán kulturált körülmények nincsenek. Kicsit bosszankodtunk, a nagyon bosszankodáshoz már túl fáradtak voltunk. A ferihegyi megérkezés után még 2 óra hazáig, ahol végre lehetett aludni egy jót.
Összességében ez a világ másik felén lévő ország, ahol mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga, de a fiatalság amiben lehet, lázong, mint bárhol máshol; ahol automatikusan meghajolsz te magad is minden üdvözléskor; ahol a WC-ülőke is melegített, ha az ember szeretné; ahol az étkezéskor jobb, ha nem kérdezed, mit eszel, mert ki az aki a "tengeri moszat" nevet meghallva kedvet kapna a falatozáshoz; ahol a gyerekekre még hűvösebb időben sem adnak zoknit; ahol nincsenek kukák, hogy megelőzzék bármilyen terrorista bomba elhelyezését; és ahol az útlevélbe ragasztott kód alapján tudják, hogy melyik repülőre van jegyed; szóval az az ország, ahol 6 éjszakát töltöttem, nagyon a szívembe férkőzött, és mindig szeretettel fogok gondolni rá.
Így vélekedtek Ti...