Az unokatesóm babát vár, hamarosan szül, és hétfőn államvizsgázott.
A másik unokatesóm befejezi az általános sulit, hétvégén ballag.
A keresztfiam kiment dolgozni Németországba egy hajóra.
Az exférj ágyat vesz és csinosítgatja a lakását.
A munkatársam a jövő héten elmegy, kapott egy kedvezőbb állásajánlatot.
Az élet pezseg és zajlik körülöttem, a nap süt, kellemes az idő. Ideje lenne nekem is élvezni mindezt, kimenni a zöldbe, mosolyogni, élvezni ami nekem jutott.
Mégis... Miért érzi magát az ember néha még ahhoz is fáradtnak, hogy önmagának örömöt okozva ÉLJEN? Tegnap délután olyan fáradt voltam, hogy el is aludtam pár órácskára. Pedig még úton hazafelé azon morfondíroztam, hogy sétálhatnánk egyet, vagy taijizhatnánk egyet LG-vel. A séta meg is volt, de hazafelé már csak vonszoltam magam, aztán alvás... Arra ébredtem fel, hogy az ex hazahozza Cserebogit és elköszön.
Hogyan tudnék jobban megnyílni és befogadni a Valóságot? Vajon meg lehet tanulni örülni és boldognak lenni? Vagy ez egy olyan állapot, mint a szerelem: amíg meg nem tapasztaljuk, képtelenek vagyunk felfogni, milyen is valójában? Bár Müller Péter szerint a szerelem is csak egy döntés... Vajon eldönthetem-e, hogy márpedig én ma jól fogom érezni magam és boldog leszek?
Nagy kuszaság van a fejemben, talán az időjárás teszi, de összevissza kavarognak bennem a gondolatok. Hogyan lehetne kicsit kikapcsolni, és azt mondani az elmének, hogy most pihenjen ő is egy kicsit, és én addig majd csak gyönyörködöm abban, ami VAN?
Így vélekedtek Ti...