Ki vagyok én?

Legutóbbi összeveszésünk és LG agresszív megnyilvánulása óta nem igazán találom magam, és az utat vissza a normális kapcsolathoz. Nagyon be tudok zárkózni és tartani a 3 lépés távolságot... Tegnapelőtt pl. egész nap nem is szóltunk egymáshoz...

Szerinte mindenbe belekötök, mindent csak kritizálok, és mindenben csak a rosszat látom. (A minden amúgy az ő szavajárása, pedig jó lenne nem általánosítgatni.) Beismerem, van benne valami, nem vagyok egy tökéletes jellem, sőt. De annyi minden van, kis apróságok, amik zavarnak, és egyszerűen nem tudom neki elmondani, mert rögtön a rosszindulatot feltételezi mögötte. Például, hogy evés után ha nem is törli le az asztalt, de legalább a morzsákat szedje le, hogy ha az ember odaül, ne abba könyököljön bele. Vagy, hogy ne tegye a párnákat meg a használt ruháit a vasalandó ruhákra. Hogy tartsa be azokat a "szabályokat", amiket ő fogalmaz meg (jogosan) Bogival szemben, pl. hogy tegye a szája elé a kezét ha köhög vagy tüsszent. Az elvárás jogos és kell is, csak könyörgöm, ehhez nem csak elvárni kell, hanem példát mutatni!

A legtöbbször az fáj, hogy engem letol azért, hogy csak a negatívumokat veszem észre, de igazából ő sem veszi észre, hogy mennyi minden történik, amit ő természetesnek vesz, pedig egyáltalán nem az... Teszem azt kimosom a ruháit (ok, a mosógép mossa ki, de én teszem bele), kiteregetek, leszedem ha megszáradt, összehajtogatom és elteszem a szekrényébe. Nyomtatok neki, utánajárok a dolgoknak, amiket kér, tulajdonképpen a menedzsere vagyok, főzök (amiről tudja, hogy nem a szívem csücske, mégsem segédkezik igazán), eléteszem az ételt (a legtöbb vacsoránál számára természetes, hogy eléteszem a tányért, kiszedem a hűtőből a cuccokat, aztán el is pakolom), és még sorolhatnám. Ő úgy véli, ha beágyaz, elmosogat és néha porszívózik, azzal már megtette a kötelességét. Próbáltam már felhívni ezekre a figyelmét. Nem beszólással, mert abból folyamatosan veszekedés van, hanem pl. úgy, hogy ha kiültünk enni Bogival, neki nem tettem tányért, neki nem kentem kenyeret, stb. Nem kapcsolt. Számára a "kölcsönösség", mint fogalom nem ismert. Ő nem érzi úgy, hogy pl. másnap ő legyen az, aki úgymond vacsorát ad nekünk. Vagy néha megfőz egy ebédet. Vagy bármi. Lehetne a családi háttérrel magyarázni, de én sem fogok ilyesmik mögé bújni, neki sem lenne szabad.

Nekem nagyon nehéz ezeket a dolgokat úgy elmagyarázni, hogy ne legyen belőle veszekedés. Így magamban tartom, és legfeljebb akkor bukik ki belőlem, amikor már amúgy is javában áll a bál. Nem jó módszer. Sajnos nem tudok mást. De ez nekem így nem jó. Az, hogy valakit szeretek, nem azt jelenti, hogy a szolgája leszek. Az, hogy valaki elfogad engem és Bogit, ne azt jelentse már, hogy nekem ezért mindenben hálásnak kell lennem.

És a fenébe is! A pasik miért nem képesek észrevenni, hogy miket csinálhatnának, miben segíthenének? Miért gondolják azt, hogy a feleségük egy személyben lesz a szexpartnerük, gyermekük anyja, az ő pótanyjuk, beszélgetőpartner, szakács és takarítóművész? Mindezt úgy, hogy boldog mosollyal az arcán, szexis fehérneműben, tökéletes testtel és állandóan szexre készen teszi????

Én ezt nem értem, és nem tudom elfogadni. Hol van itt a szerepe a pasinak, ha a nő MINDENT megcsinál???

Nem vagyok boldog. Sok dolog bosszant. És nem tudom, hogyan lehetne ezeket úgy megbeszélni, hogy mindenkinek jó legyen. De ez így hosszú távon nem sok jóval kecsegtet... :-(

Mostanában nem történik velem semmi érdekes. Reggel ébredés, Bogival rohanás az oviba, aztán a buszhoz, meló. Délután futás az oviba Bogiért, majd haza, ahol LG vár. Játék/mese/séta, aztán vacsi, fürdetés, alvás. És másnap kezdődik mindez előlről.

Sajnos nem igazán töltjük meg tartalommal a napjainkat. Nincsenek események, amikre érdemes emlékezni, amikre mosolyogva gondolhatunk vissza... Többet kellene belerakni ezekbe az egymás után elrohanó szürkének tűnő hétköznapokba, hogy később visszagondolva azt mondhassuk majd: igen, érdemes volt őket megélni...

Az utóbbi két-három napban azon töprengtem, mi lehet a baj Bogival, mert kicsit tartózkodó LG-vel szemben, holott két hete még az apjának is lelkendezve jelentette ki, hogy ő a legjobb barátja. Arra gondoltam, az lehet a gond, hogy az ideköltözés óta LG többet foglalkozik velem, és Bogi kicsit háttérbe szorult. Ő ezt nem sérelmezte, de ő is háttérbe szorította LG-t. Ezt elmeséltem LG-nek is, és tegnap igyekeztünk kicsit feloldani ezt a szituációt: Bogi LG-vel játszott fürdésnél, LG olvasta az esti mesét, és ma reggel ő vitte oviba, amit Bogi kért fürdetésnél... Ezt jó jelnek veszem, talán sikerült ráéreznem a problémára, és ha jobban odafigyelünk rá, újra helyreáll a feszültségmentes, békés családi légkör.

Sokszor hazudok magamnak. Persze nem tudom, hogy azt teszem, az élet egyszerűen olyan dolgokat sodor elém, amikből kiderül, hogy újabb kártyavárat építgettem csak. Legtöbbször akkor ébredek csak rá az újabb önámításra, amikor már fizikai megjelenése van. Mint pl. a fölös kilóim... Két éve még teljesen jól éreztem magam a bőrömben, nem volt súlyfelesleg, elégedett voltam és szexisnek éreztem magam. Aztán jött Bubuka... És a döntésem. A döntésem, aminek az indokai között minden szerepelt, csak az nem, ami tényleg mögötte volt: nem akarok rosszabb életet magamnak, nem bízom meg LG-ben, és iszonyatosan félek attól, hogy egyedül kell felnevelnem két gyereket, egyedülálló anyaként. Most, hogy mégis együtt maradtunk LG-vel, sőt úgy tűnik, tudjuk kezelni a felmerülő problémákat, és működik a dolog, még rosszabbul érzem magam a tavalyi döntés miatt. Akkor, pár nappal a műtét után zokogva kértem bocsánatot Bubukától, és úgy éreztem, ő meg is bocsájtott, hiszen ő tudta, hogy ez lesz a döntés, és ezt vállalta értem, vagy értünk, vagy valami még eddig ismeretlen célért, és ezért nagyon hálás vagyok neki. LG is megbocsájtott, bár tavaly, mikor teljesen kizártam a döntésből, gyűlölt érte...

A helyzet az, hogy én képtelen vagyok megbocsájtani saját magamnak... Nem tudom feldolgozni azt, hogy eldobtam magamtól egy életet csak azért, mert gyáva voltam és nem tudtam megbízni másokban. És nem tudom, hogyan lehetne ezt feloldani, hogyan tud egy gyilkos túllépni a saját tettén, hogyan tudja elfogadni önmagát azzal együtt, amit tett? Hogyan tudnám feloldozni saját magam?

Sokmindenkinek tartozom bocsánatkéréssel: szüleimnek és LG szüleinek, mert elvettem tőlük egy unokát. Cserebogárnak, mert nem lehetett kistetvére, pedig szerette volna, és örült neki. Mindenkinek, aki mellettem állt, és támogatott volna, de én azzal, hogy nem vállaltam ezt a babát, ellöktem a segítő kezeket is. Kérlek bocsássatok meg nekem! Legfőképpen persze két embertől kell bocsánatot kérnem: LG-től, amiért megfosztottam az apaságtól, és Bubukától, amiért nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy a mi gyermekünkként születhessen meg. Kérlek bocsássatok meg nekem! Ne haragudj rám Kicsim, amiért a saját félelmeim miatt nem mertelek vállalni. Tudom, hogy Te megértettél akkor is, láttalak, ahogy felnőtt férfiként rám mosolyogsz és megöleltük egymást. Ne haragudj, hogy mégis ennyire nehezen tudlak elengedni, ha valaha el tudlak engedni egyáltalán... Kérlek bocsáss meg nekem!!!

A tegnapi nap mérlege: 2 teljes és 2 megkezdett lyuk... mindez kb. egy órás munkával, ami két ember végre összehangolt munkájaként keletkezett.

Nos, az egész úgy kezdődött, hogy akkori TV-szolgáltatóm önkényesen megemelte a havi díjakat, ami nekem (figyelembe véve korábbi számlázási bakijaikat és hozzáállásukat) nagyon nem tetszett, így lemondtam a műsorszolgáltatást. Március 1-től ki is kötötték a kábelt, én pedig meglepődve konstatáltam, hogy mennyire TV-függő vagyok (na persze, mindig akkor érezzük a hiányt, ha az adott valami már nincs). Így arra a döntésre jutottam, hogy én bizony nem köttetem be az olcsóbb szolgáltató 47 műsorát, hanem a régi jó kis antennás megoldással élve megelégszem a TV2, RTL Klub és m1 műsorával. Azzal sajnos nem számoltam, hogy panel lakótelepen élve a benti szobaantenna csak hangyás képet adhat, így némi töprengés után beruháztam egy 5000 Ft-os kinti fregoli-antennába. Mivel a koax-kábelt valahogy ki kellett vezetni az antennához, adódott a logikus lépés: lyukat kell fúrni az erkélyablak alatti, tudomásom szerint csak fából előállított falba. Az első félkísérlet után kiderült, középen mégsem csak fa az a fal, ki van töltve valami kemény cuccal, amit a fúró nem vitt. Sebaj, kitotóztuk, melyik az a rész, ami tuti fa, megszavaztuk annak a keretrészt. Lyuk indul, hurrá, tövig beszaladt a fúró, belül csak szivacs van! A fúrószár viszont túl rövid, a vége nem ér ki a másik oldalon, így vakarhattuk a fejünket, hogy pontosan mértük-e ki a lyuk átellenes helyét a kinti oldalról, ahonnan indulhatott a lyuk párja. Kiderült, azért nem igazán mérnöki pontosságú volt a mérésünk, a két lyuk nem akart találkozni, sőt kintről megint betonba futottunk. Újabb fél lyuk kintről, aztán utolsó próbálkozásként egy második méricskélés, majd új lyuk, pár centivel a régi fölött. Naná, hogy nem passzoltak össze most sem... Végső elkeseredésemben fogtam a koax-kábelt, hátha valami Isteni segítséggel utat talál magának a külvilágba, elkezdtem beszuszakolni a furatba. Némi tekergetés után a kábel utat talált magának, gyors kitekintés az erkélyre és igen, hurrá, heuréka, a kábel vége kint csücsült immár a szabad levegőn. Vállveregetés mindkettőnknek :-)

A vétel egész jó, az RTL és az m1 tökéletes, a TV2 kicsit szellemképes, de élvezhető, újabb hurrá, most már semmi sem állhat Dr. House és közém! :-)

Tegnap LG bement Miskolcra ügyintézni, amikor hazajött, beszélgettünk egy kicsit. Mindketten ugyanúgy érzünk... Az utóbbi idők történései, kellemes vagy nagyonis kellemetlen eseményei kicsit eltávolítottak bennünket egymástól. Nagyon igyekeztünk, hogy a külsőségek klappoljanak, hogy megfeleljünk egymás elvárásainak, hogy minden a helyén legyen, és mindenki tudja, hogy mi a dolga a háztartásban... És mindeközben (megint) megfeledkeztünk arról, hogy nem ez a legfontosabb.

Kell a szív, kell az érzés, az egymásra mosolygás, az összetartozás megnyugtató érzése, a bármikor-számíthatok-rád hangulat... Mindezt mostanában kicsit félreállítottuk, úgyhogy itt az ideje, hogy végre arra koncentráljunk, ami igazán fontos!

...mai hangulatom kissé instabil... Tegnap igyekeztünk kicsit elrendezgetni LG cuccait. Csak este kezdtünk hozzá, mert ő még visszament megnézni a Pilatest a Termálban, mi meg anyunál családfáztunk (amit LG gyűlöl, én viszont nagyon élvezem). Estére Cserebogit elvitte az apja, úgyhogy tudtunk (volna) békében pakolgatni. Iszonyat, mennyi apró kis vicik-vacakja van... Én már igyekeztem megszabadulni minden hasonló porfogó rémségről, és most megint itt vannak... Mikor a szélcsengőt felakasztotta a csillárra, már teljesen kész voltam, legszívesebben elsírtam volna magam... vissza az egész, mi a fenének ez nekem, jobb volt egyedül, a magam urának lenni... Most újra jöhet az alkalmazkodás, a kompromisszum, az alkuk, a viták, és minden, ami a kapcsolatok árnyoldalát jelentheti.

Úgy feküdtem le mellé az ágyba, hogy hozzá sem értem, és egy szót sem szóltunk. Reggel, mielőtt elindultam a buszhoz, odahívott magához, és halkan megkérdezte: "Cuncu, azért szeretsz még?" Mondtam neki, hogy igen, csak megint nagyon bepánikoltam...

Az egóm nehezen adja meg magát... Küzd az utóbbi 8 évben "elért" jogaiért, amikről az eszem tudja, hogy nem valósak, és felesleges mellkasdöngetések csupán, mégis annyira nehezen tudom elengedni őket. Önmagunk jellemformálásánál nincs nagyobb feladat az életben.

2 órával később...

Beszéltem az előbb telefonon LG-vel. Azt mondta, minden dobozból kipakolt, és a lakásnak kezd lakás kinézete lenni. És kidobott minden porfogó szobrocskát, csak azt tartotta meg, ami nekem is tetszett. Nos ennyit az önzőségemről... Szégyellhetem magam... Ideje befogni a számat, és elhinni végre, hogy van valaki, aki igazán akar, aki velem akar lenni, el tudja velem képzelni az életet, és meg is teszi a szükséges lépéseket... még ha csak ilyen apróságot is, mint az engem zavaró dolgok kidobása... Pici dolognak tűnik, de épp a pici dolgok miatt tud nagyot nőni a szememben.

Igazán szeret engem!!!

Tegnap késő délután elkezdődött.

Apu és az öcsém lecipelték a nagy ágyat (egykori sarokülő, de mára már csak "bazi nagy ágy"). Mire végeztek, LG és barátai is megérkeztek egy kisteherautóval és egy kombival. Megkezdődött a lépcsőmászás fel a harmadikra és le a harmadikról... Volt sok sóhaj és nyögdécselés, virágleverés és barátnőbemutatás, a lényeg a lényeg: aminek fel kellett jönnie az felkerült, elbarikádozott csatatérré változtatva a lakást. Gyors szomjoltás, kinek almalével, kinek alkoholos-, kinek alkoholmentes sörrel, majd LG és csapata elautóztak, mi pedig odafent elkezdtük LG ágyának összecsavarozását (imádom az egyszerű bútorokat :-)), majd a komód és a polc végleges helyre emelését. Két nagyobb dobozt ki is pakoltam, és igyekeztem legalább Cserebogár szobáját lakhatóvá varázsolni. Addig apu Bogival bolondozott "Lacika" ágyán :-) Bogi egyébként nagyon pozitívan fogadta a dolgot, két körben ő is segített cipekedni, és LG barátaival is kedves volt.

A nagyszobában sikerült úgy helyet csinálni, hogy ki tudtam húzni az ágyat éjszakára, a Dr. House nézés a "hangyás" TV-n már onnan ment. LG éjfélre ért vissza, én még ébren voltam, nem igazán tudtam aludni, pedig sokat feküdtem már LG ágyán (sőt nem csak feküdtem :-)))))))

Nagyon keveset aludtam éjszaka, csak pörögtem, forgolódtam egész éjszaka, de reggel jókedvűen ébredtem, odabújtam LG-hez, megpuszilgattam, és végre nagyon örültem neki, hogy ott van :-)

Tegnap nyílt nap volt az oviban Cserebogárnak. Mivel sem én, sem az apja nem tudtunk menni, LG vállalta be a dolgot. Örültem neki, mert bíztam benne, hogy oldódik majd közöttük a hangulat, ha én nem leszek ott, mint befolyásoló háttértényező.

Nagyon ügyesek voltak a gyerkőcök, tojást festettek, produkálták magukat a szülőknek. Aztán a szülők is odamehettek hozzájuk játszani. Cserebogár és a barátnője rövid társasozás után bírkózásba kezdett LG-vel, és az óvónénik fegyelmezése után sem tudtak leállni :-)

Ebéd után Bogi addig könyörgött LG-nek, míg el nem hozta az oviból. Mikor hazaértem, épp játszottak. Mi készülődni kezdtünk Bogi angol órájára, LG pedig vissza Miskolca ügyintézni. Épp a pulcsit gombolgattam Bogin, mikor odasúgta nekem, hogy mondjam meg LG-nek, hogy ő nagyon megszerette... :-) Miután ezt megmondtam, szorosan átölelt, majd odaszaladt az ágyon ülő LG-hez, felugrott az ölébe, ráborult a mellkasára, és megölelte őt is, úgy igazán, őszintén...

Megkönnyebültem... Ami Bogit illeti, nem lesz semmi gond :-) Bár azt még nem érti, hogy mit is jelent, hogy LG már nálunk lakik, hiszen a nyílt nap után is hírként mondta nekem, hogy LG épp itt van, de most nagyon bizakodó lettem ettől a kimutatott érzelmi akciótól.

Ma nagyon szép az élet :-)

Este pedig költözködés, jönnek LG bútorai, és megy a nagy ágy. Utána nincs több ide-oda utazgatás, ez lesz az OTTHON, és kezdődhet az igazi közös élet...

Vasárnap elmentünk a Tescoba, Cserebogár bicajjal, LG és én gyalog. Hazafelé Cseregogi ment még egy kört a házak mellett, és olyan gyorsan tekert, hogy nem tudta bevenni a kanyart a sulikerítés előtt, és fékezés nélkül nekiment. Mi odarohantunk, volt nagy sírás, szegény arcocskája azonnal belilult. Szerencsére ezen túl nem történt semmi más baja. Aznap nehezen aludtam el, zavartak a saját félelmeim az összeköltözés miatt, és ekkor éltem át igazán ezt az egész balesetet, mert akár máshogy is alakulhatott volna... A parázásban odáig jutottam, hogy azt mondtam LG-nek, talán mégse hozza még a bútorait...

Tegnap LG már masszírozott is a Termálban, aztán mikor délután mentem Cserebogárért az oviba, ő is jött, magától, ami nagyon jólesett. Bogi viszont nagyon undok volt vele is, velem is. Attól tartok, átvette a félelmeimet, és kissé bizalmatlan lett LG-vel szemben. Puff neki, ez is az én hibám :-( Később feljött az apja is, együtt játszottak, elmentek bicajozni, és ez valahogy megnyugtatta őt, kicserélt gyerekként jött vissza. Játék közben LG ölébe is beugrott, úgyhogy tényleg csak arra lenne szükség, hogy én feloldódjak vége. Éjszaka még mindig sokat forgolódtam, de már kezdi befészkelni magát az öröm a lelkembe.

Rá kellett jönnöm, hogy nagyon anyagias vagyok, biztos háttér nélkül nem érzem magam biztonságban, nyugalomban. Arra gondolva, hogy a válás után 2-3 hónapnak kellett eltelnie, hogy úgy érezzem, igen, megy ez egyedül is, nos, most is ez várható...

Igazából nem értem miért is félek ennyire, hiszen ha nem megy a dolog, bármikor elköltözhet... Olyan típusnak látom magam, aki a döntései előtt sokat hezitál, keresi a kibúvókat, jön a sok DE meg HA és a végeláthatatlan latolgatás, de ha a dolog megtörténik, utána már nem változtatom meg a véleményem, és kitartok a döntés mellett. Úgy tűnik, most még a latolgatás fázisában vagyok... Holnap minden konkretizálódik, hiszen jönnek a bútorok, és utána minden nap ott alszik majd mellettem LG.

Furcsa, amikor az ember fiatalabb és független, nem problémázik ennyit az élet dolgain, ahogy öregszünk, egyre rugalmatlanabbak és szűklátókörűek leszünk... Bár lehet, hogy ez csak rám igaz...