Sokszor hazudok magamnak. Persze nem tudom, hogy azt teszem, az élet egyszerűen olyan dolgokat sodor elém, amikből kiderül, hogy újabb kártyavárat építgettem csak. Legtöbbször akkor ébredek csak rá az újabb önámításra, amikor már fizikai megjelenése van. Mint pl. a fölös kilóim... Két éve még teljesen jól éreztem magam a bőrömben, nem volt súlyfelesleg, elégedett voltam és szexisnek éreztem magam. Aztán jött Bubuka... És a döntésem. A döntésem, aminek az indokai között minden szerepelt, csak az nem, ami tényleg mögötte volt: nem akarok rosszabb életet magamnak, nem bízom meg LG-ben, és iszonyatosan félek attól, hogy egyedül kell felnevelnem két gyereket, egyedülálló anyaként. Most, hogy mégis együtt maradtunk LG-vel, sőt úgy tűnik, tudjuk kezelni a felmerülő problémákat, és működik a dolog, még rosszabbul érzem magam a tavalyi döntés miatt. Akkor, pár nappal a műtét után zokogva kértem bocsánatot Bubukától, és úgy éreztem, ő meg is bocsájtott, hiszen ő tudta, hogy ez lesz a döntés, és ezt vállalta értem, vagy értünk, vagy valami még eddig ismeretlen célért, és ezért nagyon hálás vagyok neki. LG is megbocsájtott, bár tavaly, mikor teljesen kizártam a döntésből, gyűlölt érte...
A helyzet az, hogy én képtelen vagyok megbocsájtani saját magamnak... Nem tudom feldolgozni azt, hogy eldobtam magamtól egy életet csak azért, mert gyáva voltam és nem tudtam megbízni másokban. És nem tudom, hogyan lehetne ezt feloldani, hogyan tud egy gyilkos túllépni a saját tettén, hogyan tudja elfogadni önmagát azzal együtt, amit tett? Hogyan tudnám feloldozni saját magam?
Sokmindenkinek tartozom bocsánatkéréssel: szüleimnek és LG szüleinek, mert elvettem tőlük egy unokát. Cserebogárnak, mert nem lehetett kistetvére, pedig szerette volna, és örült neki. Mindenkinek, aki mellettem állt, és támogatott volna, de én azzal, hogy nem vállaltam ezt a babát, ellöktem a segítő kezeket is. Kérlek bocsássatok meg nekem! Legfőképpen persze két embertől kell bocsánatot kérnem: LG-től, amiért megfosztottam az apaságtól, és Bubukától, amiért nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy a mi gyermekünkként születhessen meg. Kérlek bocsássatok meg nekem! Ne haragudj rám Kicsim, amiért a saját félelmeim miatt nem mertelek vállalni. Tudom, hogy Te megértettél akkor is, láttalak, ahogy felnőtt férfiként rám mosolyogsz és megöleltük egymást. Ne haragudj, hogy mégis ennyire nehezen tudlak elengedni, ha valaha el tudlak engedni egyáltalán... Kérlek bocsáss meg nekem!!!
Így vélekedtek Ti...