Ki vagyok én?

19-én meghalt a nagyapám. Ma eltemettük. Nem ért igazán váratlanul, hiszen már hosszú ideje szinte rendszeresen történt vele valami, amiből aki nem hazudik magának, sejthette, hogy közel az idő. Most itt ülök, kicsit magamba roskadva, arra gondolva, hogy papó egyik napról a másikra nincs többé. És hogy milyen élete volt. Hogy vajon büszke-e erre az életre odafentről. S ha most nekem kellett volna elmennem, én büszke lennék-e a magaméra... Érezném-e azt, hogy teljes volt az életem, hogy beletettem mindent, amit lehetett...

Sajnos nem.

Ha az átlagéletkort nézem, túlvagyok az életem felén, és nem érzem azt, hogy ÉLTEM volna. Csak úgy vagyok bele a világba, folyton arra várva, hogy na, kezdődjön már el végre, mondhassam már végre azt, hogy igen, én x ideje nagyon boldogan élek, megvan mindenem, fejlődöm testileg, lelkileg, szellemileg... Igazi családot szeretnék végre, utazásokat, közös bohóckodásokat, tengerben szeretkezést, közös TV-nézést, ágyban reggelizést, vidám mosolyt magam mellett a reggeli ébredés után...

S ha ez mind meglenne, akkor azt mondhatom majd, hogy minden benne volt? Hogy megvalósítottam mindent, ami bennem szunnyadt? És ha elmegyek büszke leszek arra, aki itt, ebben a testben voltam?

Érdekes dolog ez. Az ember a szíve mélyén érzi a Valóságot, az Igazat, valahol legbelül tudja, hogy mire számíthat, hogy mi lesz a végeredmény, s mégis... Ott motoszkál bennünk a kisördög, aki folyton azt duruzsolja a fülünkbe: biztosan jól döntöttél? biztosan Ő az? biztosan jó ez neked? tényleg megbízhatsz benne és számíthatsz rá?

Miért öljük meg a Teljességet ezzel a felesleges aggódással? Miért vagyunk képtelenek lazán, könnyedén élvezni azt, amink éppen van? Olyan sokszor feltettem már ezeket a kérdéseket, és soha nincs rá megfelelő válasz. Amit észreveszek, hogy egyre hosszabb időket sikerül eltölteni a Mostban, és olyankor minden tökéletes, hiszen nincs múlt és nincs jövő. De aztán kiesem ebből az állapotból, és rögtön jönnek a kétségek, a kérdések, a bizalmatlanság.

Még mindig nem tudtam elengedni magam teljesen. Még mindig nem bízom meg benne 100%-ban. Még nem ismerem. Még nem merném kimondani azt, hogy IGEN.

De jó róla ábrándozni :) 

"Egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.

Egyetlen szót vésett bele:

elmúlik."

Elítélhető-e az ember ha egy pár órára jól érzi magát, legyenek a körülmények akármilyenek? Van-e joga bárkinek negatív véleményt alkotni róla csak azért mert esendő volt, és élt a kínálkozó lehetőséggel? Kell-e bűntudatot éreznie amiatt, ami történt? Hallgasson vagy beszéljen a lelkiismeret, hogy azzal, amit tett, megbánthatta a másik érzéseit? Dehát a másiknak is jó volt...!?

Egy kölcsönös kihasználáson alapuló kapcsolat... hát ilyet se csináltam még.

A múlt héten felmentünk Andere M-hez jósoltatni. Kicsit izgultam előtte, mivel a jóslatok eddig - már ha tényleg szorult helyzetben kértem segítséget a kártyától - mindig bejöttek.

Nos, életem legjobb jóslata született meg...

Benne volt a korábbi 'le kell zárni a múltat' gondolat, megspékelve a 'hallgass az eszedre a szíved helyett' jótanáccsal. Aztán pedig csak és kizárólag pozitív ígéretek következtek: egy olyan személy, aki bölcs iránymutatásokat ad majd, házasság(!), sőt, még gyerek is... A lényeg, hogy semmit sem kell elkapkodni, hagyni kell, hogy a dolgok folyjanak a maguk medrében, és minden happy lesz.

Hű... Jó sokat nevettünk, ennyire kecsegtető jóslat még soha nem jött ki...

Mit is mondhatnék? Úgy legyen :)

Kérlek engedj el! 

Vacakul érzem magam. Ülök itt az önmagam teremtette magányban, és azon elmélkedem, miért csinálom éppen így. Miért üldöztem el mindenkit magam mellől, miért zárok le mindent még azelőtt, hogy bármi is történhetne... Miért félek annyira elfogadni azt, hogy igenis értékes vagyok?!

Nem tart még túl régóta ez az egyedüllét, és igyekszem megfigyelni magam, hogyan is reagálok erre az új dologra. Őszintén szólva, eddig nincs igazán változás. Nincs több jó pillanat, de nincs kevesebb sem. Aranyhaj azt mondta, ezen azért érdemes elgondolkodni, mert ha nem érzek változást, akkor az "egyedüllét" már akkor is megvolt, amikor fizikailag még párban voltam... Nem tudom, talán igaza van. Talán már sokkal régebben visszahúzódtam a csigaházamba, talán már régóta érzem úgy, hogy bántva és kihasználva vagyok... Vagy ha a másik oldalról nézem, akkor már sokkal régebben kezdődött önzéseim és közönyösségem korszaka.

Igyekszem megfejteni, mi is az igazság. Nem küszködöm túlzottan, hagyom, menjen minden a maga medrében, és derüljön minden ki majd a maga idejében. Sodródom, és nem kalimpálok többé árral szemben.

A gödör alján csücsülök, és bociszemekkel pislogok kifelé. Sokan szeretnének kihúzni, de mindenkit visszautasítok, mert egyedül akarok kimászni belőle. Azt akarom, hogy értékes legyen a küzdelem, és azt akarom, hogy utána tiszta tekintettel nézhessek a többiek szemébe: teljes, egész emberként.

Nem leszek többé félember, aki a társa nélkül semmit sem ér. Boldog, elégedett nőként akarok többé válni egy boldog, elégedett férfival.

S hogyan érzem most magam? Nos, így:

Hiányzott.

Nagyon.

És ma először megijedtem.

Mert az addig szép és jó, hogy elfogadja a döntésem.

De amikor be is tartja, és nem hív, elmarad az sms... akkor elkezd hiányozni...

Tartom magam, mert én akartam, én választottam ezt az utat magamnak.

De ma megijedtem...

Mert mi van akkor, ha ennek a nagy önismereti kutakodásnak az lesz a vége, hogy szeretnék újra vele lenni, de ő addigra már mást választ??? Mi van akkor, ha már nem leszek neki fontos, ha akkor már nem leszek neki "Én Álmom"?

Félelmemet az a hideg hang okozta, ami közölte velem, hogy nem jön Popper előadásra. Nagyon furcsa volt, még nem hallottam ilyennek.

Este aztán újra beszéltünk, és sokkal oldottabb volt. Én pedig megnyugodtam.

Önző dög vagyok...! Elküldöm, de meg is akarom tartani magamnak, hogy bármikor elővehessem, ha meggondolom magam.

Nem akarok önző lenni! Ha már meghoztam ezt a döntést, tudjak élni is vele, és legyek képes felvállalni mindazt, ami ennek a következménye lehet!

Csak így van értelme!

Hurrá, hurrá!

Sok érdekes pillanattal teli küzdelem után végre itthonról is blogozhatok :-)

S hogy miért csak most, pedig már egy hónapja van netem? Nos, a számítástechnika ördöge kifogott rajtam és a blog.hu kedves support csapatán...

Explorerben a blogszerkesztő ablak meg sem nyílt. Semmi gond, gondoltam próbálkozzunk Firefox-szal. Firefox már hagy írkálni, csak épp nem menthető amit írtam... Nosza, levél blog.hu-nak, kedves, aranyos srác válaszolt is, és ajánlott egy linket ahol talán meglelem a választ. Katt a linkre, szakmai zsargonon magam átrágása: állítólag a hiba oka a vodás net. Javaslatokat végigböngész, módosítgatás elvégez... És a helyzet változatlan... :-(

Support fiúk nagyon rendesek, érdeklődtek kétszer is mi a helyzet, és újabb szakzsargonnal telitűzdelt megoldást javasoltak. Mondtam is nekik, hogy bár nem vagyok szőke, jelen esetben tekintsenek már annak, és magyarázzanak nyugodtan úgy, mint egy nagyon hülye felhasználónak. Tényleg le a kalappal, megtették :-) De már nem volt rá szükség :-)

Ugyanis mikor már feladtam volna a dolgot, tegnap jött a mentő gondolat: próbáljuk ki az Opera böngészőt is.

És láss csodát! A böngésző szép, gyors, és nem utolsó sorban működik minden itt, a blogos oldalon :-)

Úgyhogy reszkess világ, újra itt vagyok!

Thank you support team, és viva Opera!

:-)