Tegnap a 2006. őszi Csing-táborról írtam. A táborban olyan hatások értek, amik örökre megváltoztatták az életemet és egy teljesen más úton indítottak el. A tábor utáni pár napban igyekeztem leírni a megtapasztalt érzéseimet, mintegy kiírva magamból őket, megkönnyebbülésként. Következzék az akkori "napló", melyet így utólag nagyon sajnálom, hogy nem folytattam. A mai kiegészítéseket kékkel kiemeltem.
Szombat: Edzés alatti rövid teaszünetben leültem pihenni, és rám tört az „öleléshiány”. Egy igazi, szeretetteljes ölelésre lett volna szükségem… Majdnem elbőgtem magam… LG is ott volt a táborban, amikor leültünk teázni, nekidőltem a hátának. Olyan jó lett volna, ha akkor megfordul és átölel, iszonyatosan hiányzott a szeretet, elfogadás érzése. Akkor még semmi sem volt közöttünk, csak edzőtársak voltunk.
Vasárnap: Chi kung meditáció közben a szívbe történő sűrítésnél ennek a hiányérzetnek az ellentéte jelentkezett: mindent és mindenkit szeretek, meg is állapítottam csodálkozva „milyen nagy szívem van…”. Itt már elpityeregtem magam, de olyan sokan voltunk, nem akartam sírni. Délutánra ismét előjött a szeretethiány, sikeresen tartottam magam hazáig, ahol a férjem vállán, és végre valaki által megölelve elbőghettem magam. Aztán zokogva mondtam el, hogy iszonyatosan magányosnak érzem magam, nem érzem, hogy szeretne, és nem véletlenül igyekszem máshol rátalálni erre a „szeretet-szükségletre”… Sírás után kicsit megkönnyebbültem, és tényleg úgy éreztem, hogy szeretem őt.
Este azt a felismerést is tettem, hogy bár érnek korábban bosszantónak megélt hatások (pl. Cserebogitól), azokat ma egyszerűen képtelen vagyok bosszantónak megélni… Mintha az a részem, ami ezeket a dolgokat zavarónak éli meg, ki lett volna kapcsolva. És azt is éreztem, hogy ez a rész gyomortájékon, középső Tan Tien-nél van. Eddig nem éreztem, hogy innen indulna belőlem a düh, most viszont feltűnt a hiánya.
Hétfő: Szomorúnak, fáradtnak érzem magam. Nincs kedvem semmihez. Felszínesen igyekszem jókedvűnek tűnni, ha hozzám szólnak. Jó lett volna még pár nap szabi, hogy át tudjam gondolni a dolgaimat. Emberek között vagyok, mégis valahogy kívülállónak látom most magam. Mindezek ellenére, mikor kimentem WC-re, hirtelen azt éreztem, hogy „tök jó egyedül”, „tök jó a csend”… Nagyon meglepőek ezek az egymásnak teljesen ellentmondó érzések. Tudom, hogy közös tőről fakadnak, de sajnos még nem látom honnan…
Ebédnél találkoztam a férjemmel is, megsimogattam a tarkóját. Ami meglepett, hogy nem csak felszínes érintés volt, hanem tényleg mély, szeretetteljes, amit S.-el éltem át, amikor megfogtam a kezét.
Délután feljött Tomchi, és nagyon jól esett kibeszélni magamból a dolgokat. Egészen felszabadultam, pedig csak figyelt rám… Milyen sokat is jelent a figyelem…
Lefekvéskor Bogi megkérdezte: „Anya! Mit jelent az, hogy Isten?” Meghökkentem, és igyekeztem olyan választ adni, ami vázolja mindazt, ahogyan az emberek általában elképzelik Istent (férfiként, nőként, szeretetként, energiaként…). Mikor azt mondtam neki, hogy ha úgy nézzük, ő is Isten, hiszen képes teremteni, nagyon tetszett neki :-)
Kedd: Alakul a hangulatom, de még mindig inkább a tipikus birka-állapot jellemző rám: csak vagyok, és nézek ki a fejemből. Legszívesebben csak ülnék, és figyelném, ahogy él körülöttem a világ. Megfigyelném az embereket, meg magam is… Mintegy külső szemlélőként veszek csak részt az életben.
Szerda: Úgy érzem, kezd beindulni a középső Tan Tien. Nem düh, hanem életkedv formájában. Furcsa megélni, hogy öröm és szomorúság ugyanonnan származnak.
A tábor után, mivel otthonról nem kaptam meg azt a törődést, ami ezen a furcsa érzéskavalkádon átvezetett volna, azokkal a társakkal próbáltam magyarázatot keresni a tapasztalatokra, akik ott voltak akkor a táborban. LG-vel többször beszéltünk telefonon is. És itt kezdődött minden...
Nem bánok semmit. Nem volt könnyű időszak, és most is vannak problémáink, de ha még egyszer előlről kezdhetném, akkor is belevágnék a válásba, a küzdelmekbe, az elfogadási problémák megoldásába. Úgy érzem, megéri, akármilyen is LG és akármilyen kis dinnye tudok lenni én is. Működünk együtt.
Így vélekedtek Ti...