Ki vagyok én?

"Valahogy úgy érzem, én mindig csak második lehetek neki, és minden érzését a gyerek kapja, mintha ő lenne a párja. Én meg ülök egyedül, nincs senki, akinek én lennék az első, az egyetlen. Ez kicsit frusztrál." (levél egy barátomtól)

Tökéletes megfogalmazása annak, ahogyan LG megéli a kapcsolatunkat... Érthető, hiszen az elején, elzárkózva a tényleges életemtől, belefeledkeztünk egy csak kettőnkből álló világba. Nem volt külvilág, nem volt befolyás, csak mi voltunk egymásnak, egybeforrt testek és lelkek. S mindez rombadőlt, amint megpróbáltunk kilépni a kettősünk világából és megvalósítani ezt a közös élményt azon kívül is.

 Ezt olvastam:

"Mert amikor a szeretet vagy szexéhség, az önbizalomhiány, az egyedülléttől való félelem motiválja és hajtja az embert a másik karjába, akkor ezekről a bázisokról indulva érnek majd be a gyümölcsök is." (Soma)

Amikor LG-vel összejöttünk, mindketten vágytunk valaki után, aki igazán szeret minket. Két szeretet- és önbizalomhiányos félember összekerült, és nem vette észre, hogy csak légvárat épít. Meg tudtuk adni egymásnak azt, amire a másik vágyott, de mindez csak addig működött, amíg csak kettőnkből állt a világ. Amikor észrevettük, hogy légvárban élünk (mert kikerültünk a kettősünk jelentette világból), akkor rájöttünk, hogy nem is ismerjük a másikat, mert addig csak azt láttuk, amit látni akartunk. Ez a mi beérett gyümölcsünk: a megváltozott körülmények miatt nem is tudjuk, kivel is vagyunk együtt. Az addig első LG-ből csak második lett, Bogi volt az első, ahogy azt a barátom meg is fogalmazta saját helyzetére. Én is nehezen éltem meg ezt, LG pedig olyannyira szeretethiányosnak érezte magát, hogy egy másik nőnél keresett vigaszt.

Ezt olvastam:

„A legfontosabb, hogy ha hűtlenek hozzánk, az nem rólunk szól. A párunk hűtlensége nem minket jellemez. Nem mi leszünk csúnyábbak, rosszabbak, kevesebbek attól, hogy ő félrelép. És nem azért lép félre, mert nem talál elég szépnek, jónak, tökéletesnek bennünket. A hűtlensége az ő testi-lelki igénye, az ő cselekedete, amit valamiért meg kellett tennie. Legfőképpen azért, hogy tanuljon belőle, tapasztalatot nyerjen, például arról, milyen tisztességtelennek lenni, fájdalmat okozni, bűntudatot érezni, milyen bujkálni, tilosban járni. Vagy éppen azért, és legtöbbször ez a motiváció, hogy kompenzálja alacsony önértékelését.” (Bálint Éva szexológus-pszichológus)

Mindezek után nem tudom, van-e még lehetőség légvárak helyett szilárd talajon történő építkezésre...? Van-e még erőnk immár önálló, kerek egészként megismerni egymást: önmagukkal elégedett, egyedül is életképes emberként? Fellobbanhat még újra a szerelem? Befejezzük-e végre az elvek és teendők szajkózását és képesek leszünk-e mindezt tettekben megvalósítani?

Vagy lépjünk inkább tovább...?